| A kunhegyes környéki csárdákról és betyárokról
A Kunságnak, benne Kunhegyesnek a 19. században nem alakulhatott ki színes betyárvilága, mert itt a réti jószág nem urasági volt zömében, hanem a parasztok jószága, közösségi tulajdon, így innen nem is igen loptak. A táj, a terület, a láp, a mocsár világa azonban kiváló búvóhelyet adott mégis némelyiküknek.
Egyik legjellegzetesebb vendéglátóipari üzlettípusunk ma a csárda, helyi specialitásokat kínáló étterem. A csárdá k a török hódoltság megszűnése után keletkeztek. A 18. század közepétől fontos szerepet töltöttek be az utazó vendégek és a pusztai, falusi emberek vendéglátásban. Sajátos társasági élet is folyt bennük, s fontos volt szerepük a hírvivésben is.
Régi belső ill. közelebbi kunhegyesi csárdák: Alsó Tsárda a mai Kazinczy út sarkán állt, – az utca régebbi neve Csárda köz volt. Az alvégen volt a malomközi csárda . Úgy mondták, hogy egyrészt az alvégi lakosság, másrészt a malomban őrletők kiszolgálása végett épült. Tudunk még Péntek -, Barakk -, Morgó - (1824-ben leégett), Cserepes - és Aranyosi csárda (1784-től) létezéséről. A kunhegyesiek küldöttsége ez utóbbi mellett köszöntötte 1849. január 5-én a Debrecenbe tartó Kossuth Lajost.
Kunhegyes környéki csárdák: Tibuci, Putri, Rongyos, Búszerző.
A betyárok életében az egyik legfontosabb szerepet játszotta a csárda. A betyár szó eredeti jelentése: dologtalan suhanc, nőtlen legény, akinek sem állandó munkája, sem földje nincs. Hazánkban a betyárként élők két legfontosabb típusát különböztetjük meg: az Alföldön, sík területen könnyen mozgó lovas betyárt és a hegyvidéki, dombsági erdőségekben tanyázó, gyalogszerrel (később kocsin) járó betyárt . Míg az egyik léte a pusztai nagyállattartáshoz kötődik, mert ló- és szarvasmarha-elhajtásból él, addig a másik az erdőben makkoltatott disznó vagy juhfalkát tizedeli, a vásározó kereskedőket, a vagyonosabb utazókat fosztogatja.
Szinte minden faluban és városban voltak bizományosaik: számadók, nemesi udvarok, nagygazdák, mészárosok. A kunhegyesi Elek Imre gyors vagyongyarapodásáról azt suttogták, hogy éjszaka állatállománya olykor egy-egy birkanyájjal is gyarapodott. Ilosvai Varga Imre nagykunkapitányunkról azt mesélték, hogy igen jó érzékkel tudta elsimítani a betyárok ügyét a csendőrökkel.
Híres alföldi betyárok voltak: Bogár Imre (1862-ben akasztották fel), Fábián Pista (1849 után), Jáger Jóska (női ruhában járt) és Zöld Marci ( 1790 körül született), aki rajtaütéssel támadta meg a védtelen postakocsit, udvarházakat. Bukását árulás okozta, egy gulyás adta fel, amikor egy Fegyvernek környéki tanyán rejtőzködött négy társával. (1809-ben vagy) 1816-ban akasztották fel.
Zöld Marciról beszélték, hogy sűrűn megforduló betyár volt környékünkön: a Bige-fertő szigetein, közel a Tibuci csárdához, de főleg a Putri meg a Rongyos csárda volt a látogatása célja. Állítólag a Rongyos csárda özvegyasszonya miatt jött. Mindkét csárdához közel volt egy-egy nagy mocsár, úgyhogy zsandárszag esetén könnyű volt eltűnni. Nem betyárkodott a Kunságban. Talán Orczy bárót sarcolta meg egyszer-kétszer.
Kunhegyesen lakó, Sáros megyéből származó, suttogva betyárnak mondott, ember volt Dihenes Tamás , aki egy Békés megyei marhafelvásárlónak volt cenzárja. Ő Kunhegyesről hajcsárnak fogadta fel gonosz Kis Lajost, Csete Ferkét, vak Szilágyi Gazsit . Nem önálló banda, hanem egy nagyobb bandának a tagjai voltak. Tamás nős ember volt. Felesége egy Sáros megyei földesúr juhász számadójának volt a lánya, igen-igen szép asszony. A házuk az alsóvégen volt. Arra gondosan ügyeltek, hogy Kunhegyesen, de még a környéken se kövessenek el betyárságot.
Szűcs Sándor könyvében ( A régi Sárrét világa ) olvasható egy Kunhegyes környéki eset, Kis Víg Miska története, ( Kisvég Miska ), aki híres sárréti betyár volt. Otthon Mihálynak hívták, Miska a betyárneve volt. Állítólag termete miatt nevezték Kis-nek. Bár nem volt alacsony ember, csak „karcsú, vékony, takaros, jó ábrázatú”. Évente egyszer látogatott a szülői házba, legtöbbször szakadó esőkor jelent meg (az elmossa a betyár nyomát) pénzt hozott, szótlanul üldögélt, s hamarosan távozott szép fekete, Madár nevű lován. „Madár ez, holló madár!… Feketében jár, száll… Engem repít, engem gyászol… - így mondta.” Nem olyan volt, mint a neve: nem volt vidám ember.
„ Öreg isten, mi az oka ? / Körül veres az ég alja. / Éles bú járja szívemet, /Siratom az életemet” – ez volt a kedvenc nótája)
A sárréti betyár Kunhegyes környéki esetét egy számadó mesélte el, aki szegről-végről rokona volt: „Egy eset különösen elkeserítette Miskát…A Kunhegyes felé eső Rongyos csárda állásában egy tiszabői szegény embert megöltek a tehene áráért. Miska éppen ott járt akkor, s egy ideig még a csárdás is reá gyanakodott. Csak később derült ki, hogy egy Jeles Matyi nevű kapcabetyár volt a tettes. Sok kárt, bajt okozott ez akkoriban. Sokan fenték rá a fogukat, de ügyes fickó volt, nem sikerült elcsípni, pedig könnyen felismerhették, mert csakugyan „jeles” volt. Valahol ugyanis homlokon csaphatták, és a megmaradt forradás nyomát szemére rántott sapkájával takargatta. Jeles Matyi hol itt, hol ott bojtárkodott, s alkalmasint továbbállt lóval, tehénnel. Kis Víg Miskával Szentes környékén egy tanyában hozta össze a sors ismét. A gazda megvendégelte Miskát, ismerősök voltak rég, s asztaluknál ott ült hajadonfőt kocsisuk is, akiben felismerte a betyár Jeles Matyi kapcabetyárt, akivel elszámolni valója volt a Rongyos csárdában történtek miatt. Miska vacsora után kiment beszélgetés ürügyén a kocsishoz, s csak órák múlva tért be a házba. A háziak már gyanakodtak: „A betyár, csak betyár!”
• No fiam, jól kibeszélgettétek magatokat.
• Részemről jól, bátyámuram. Az lett a vége, hogy fogadhat kelmed másik kocsist.
• Hogyhogy?
• Úgy, hogy ezt elküldtem, mert már úgyis éppen menni akart a kelmed két lovával meg az enyémmel. Jót nevetett volna a markába! Hallották már hírét Jeles Matyinak?
• Nem.
• No, hát ez volt az!
Kis Víg Miskát Szabolcs vármegyében fogták el. Neki is akadt árulója. Állítólag Püspökladány alatt akasztották fel egy domb tetején. A téglából épült négyágú akasztófa egyik oszlopa a halála után leomlott, a szájhagyomány szerint nem lehetett újraépíteni, mert ismét ledőlt.
„Dombra állították az akasztófát,
Kire Kis Víg Miskát felakasztották.
Fújja a szél szép gyolcs ingét, gatyáját,
Összeveri réz sarkantyús csizmáját.
Szintén Szűcs Sándor említ még egy környékünkön gyakran megforduló betyárt, Csali Pistát , aki az utolsó híresek közül való volt. Egyszer a kunhegyesi bitangistállóban négy jó ló állott a jászolon. Ő is betoppant a derzsi uraság paripáival, de épp csak annyi ideje volt, hogy beköthette őket, már jöttek is az üldöző zsandárok. Nosza elébük sietett, s a község bírájának adva ki magát, betessékelte az urakat a tanácsházba. Ahogy beléptek; hitelen rájuk zárta az ajtót. A négy bitang lovat is magával vitte.
Első nagy válsága 1848 után volt a csárdáknak. A szabadságharc leverés után a közbiztonság ügyét német zsandárokra bízták. Ezek főként a honvédek üldözésével foglalkoztak, s ebben az időben a betyárok mellett a hitvány tolvajok, lókötők, zsiványok, útonállók lesipuskások hihetetlenül elszaporodtak. A hatóság nemkívánatosnak nyilvánította a puszták jellegzetes építményeit, s mindent megtett, hogy elpusztítsa őket. A vaskezű Ráday Gedeon (1868-1871) meg a tőle tanult csendbiztosok ráncbaszedték a betyárokat. A kun városok tanácsai is szigorúan fogták a pusztaiakat, nem tűrték a betyárokkal való cimboraságot.
„A hurokra került híreseket még csak elkárogta a varjú, de a szegénylegények sepredékét, a házásókat, csihét ütő bajkeverőket, késelő kapcabetyárokat, akik ott is loptak, ahol jóllaktak, s akik a szegényember zsebét is kifordították, ezeket tán még a kutya se vonította el. Vén pásztoroktól és régimódi tanyai emberektől tudom, hogy az ilyenekkel cseppet sem teketóriáztak, hanem, ha tetten kapták, keresztül rántották rajtuk a vonót. A fokos, az ólmosbot, vagy a kútkolonc hallgatott. A szik meg kilúgozta belőlük a rosszaságot” – írja Szűcs Sándor néprajzkutató.
A nagy legelők feltörésével és tagosításával, a folyók szabályozásával vége szakadt a külterjes, rideg állattartásnak, s ezzel együtt a szilajpásztorok és a betyárok világának.
A végső hanyatlását a vasút és a kövezett utaknak a megjelenése okozta a csárdáknak. Az ármentesítések miatt a forgalom iránya is áttevődött más utakra, s az addig nagy forgalmú utak elnéptelenedtek. A csárda már nem volt nagy jövedelemforrás. Néhány átvészelte az idők viharát (pl. Hortobágyi, Látóképi, Kadarcsi, Patkós), s ma új tartalommal, eredeti hivatásának megfelelően szolgálja napjaink országúti vándorait, de a régi „törzsvendégek” hiányoznak, illetve azok imitálóit is meg lehet néhány órára „rendelni”.
A néhány fennmaradt történetet azonban őrizzük meg, ez is múltunk, szülőföldünk történetének része, egy eltűnt, letűnt régi világé.
A téma bővebb feldolgozása olvasható:
A Kakat hagyatéka… (Kunhegyesi helytörténeti füzetek 2.) 65-111. old.
„Itt születtem én, ezen a tájon” (Kunhegyesi helytörténeti füzetek 6.) 47-96. old.
Víg Márta
középiskolai könyvtáros
| |